Interjúk

Egy 2006-os interjú Jessa Crispin-től.

forrás

Interjú Neil Gaiman-nel

Mint sok más 15 éves lány, én is Neil Gaiman Sandman-ével léptem be a képregények világába. Olyan dolgot kínált, amiről nem tudtam, hogy létezhet a képregény formátumban: intelligens, vicces, gyönyörűen rajzolt mesék a mítoszokról, a valóság szövedékébe fonva. Gaiman azóta több formában és műfajban is alkotott, írt forgatókönyvet, novellát, regényt, gyerek könyvet, rádiójátékot és más képregényeket.

Ez a kalandozás légiónyi odaadó rajongót vonzott magával. Aláíró körútjai során, a rajongók ezreinek kígyózó sora az utcán ér véget. Ő pedig engedelmesen és tisztelettel aláír mindenkinek. Neil-el New Yorkban ülök le egy teára. A tegnapi előadása John Hodgman-el ma hajnalban ért véget, addig osztotta az aláírásokat.

Mindenkinek aláírsz.
Igen, mindenkinek. Őrület. Nemrég lettem felvilágosítva valamiről, amiben évekig hittem. 1992-ben találkoztam Stephen King-el, a saját aláíró körutamon. A családjával jött, és meghívott vacsorára az esemény után. De a dedikálás olyan hosszan elhúzódott, hogy végül az lett belőle, hogy éjjel 11-kor hamburgert ettünk egy hotelszoba padlóján. Akkor ezt mondta nekem. „Ha másfél órásra van tervezve egy dedikálás, akkor másfél óra után felállok, és elmegyek.” Mindig úgy gondoltam, hogy ez igaz is. A múlt héten véletlenül összefutottam az egyik fiával, és megemlítettem neki ezt. Ő pedig ezt mondta: „Lehet, hogy ezt mondta neked, de ő is mindig ott marad a végéig.”

Előfordult olyan, hogy be kellett fejezni a dedikálást, mert záróra volt?
Igen. Minden lehetséges verzió megtörtént már. Az a legrosszabb, amikor van egy órád, és utánad valaki más jön, és nem lehet csúszni. Otthagysz több ezer feldúlt embert, és nem tudsz semmit tenni.

A legrosszabb eset 2001-ben Brazíliában történt meg, Sao Paulo-ban. A brazilok nagyon kedves emberek. De nem tudják magukban tartani az érzéseiket. 1200-an voltak, de a bolt ahol aláírtam úgy gondolta, hogy csak 700 embert enged a sorba. A többi 500 ember pedig elmagyarázta nekik nagyon lelkes, vidám és brazil módon, hogy persze, lezárhatják a sort, ha akarják, de ha megteszik, akkor lerombolják a boltot. Egy percig gondolkodtak, aztán megnyitották a sort, én pedig aláírtam mind az 1200 embernek. De én ezt csak a nap végén vettem észre. Hajnali 2-ig maradtam, és elment a hangom.

De neked nagyon nyitott a kapcsolatod a rajongóiddal.
(Megjátszott, önelégült mosollyal) Igen. Nyitott kapcsolatban élünk. Nyilvánvalóan találkozhatnak más szerzőkkel is, ha akarnak, és én is találkozhatok más olvasókkal.

Igen, de más szerzőknek nem tudom a macskájuk nevét.
Ez igaz. Ez néha furcsa egy kicsit. Éppen aláírok, és valaki ezt mondja: „Szóval hogy halad Fred műtétje?” Vannak olyan macskákkal kapcsolatos tragédiák, amikről nem blogolok. Fred-en, A Szerencsétlen Fekete Macskán nemrégiben egy hihetetlenül drága műtétet hajtottak végre, eltávolították a belei egy részét. Most már remélhetőleg a nélkül eheti meg a macskakaját, hogy kéthetente beöntésre kéne vinni. Úgy döntöttem, hogy erről nem írok a blogon, mert azt gondoltam, hogy nem akarom, hogy a gyakran feltett kérdések szekciót eltömítse 200 ember, aki jobbulást kíván Fred-nek és macskákkal kapcsolatos tanácsokat ad. Akárhányszor megemlíted a macskákat, az emberek ilyeneket írnak: „Nos, amikor az én macskámnak volt ilyen problémája, csak a pürésített szardíniát tudta megenni. Pürésíteni kell a szardíniát és acidophilus kapszulát kell beletenni.” Mindig ki akartam próbálni ezeket a dolgokat.

Bevált valami ezek közül?
Soha! Egy sem. Egyik javaslat sem működött, beleértve azokat is, amiket állatorvosok írtak. De minden alkalommal kipróbálom őket. Nagyon bölcs dolog. Igazából azt hiszem tanultam valamit a Boldog Macska feromonról, amit valaki említett. Van egy spray, ami megállítja őket, hogy oda pisiljenek, ahova nem kéne. Ez tényleg működött. Boldog Macska feromonok.


Mindig meg akartam kérdezni, hogy lettél bemutatva Kathy Acker*-nek.
Elolvastam a Blood and Guts in High Schoot-t, és nagyon tetszett. Azt hiszem láttam róla egy dokumentumfilmet is, és az maradt meg bennem, hogy hihetetlenül magas. Valakinek a partiján voltam, egy ilyen kis irodalmi összejövetelen a Groucho klubban, azt hiszem Spalding Gray partija volt. Ha nem ő, akkor Tama Janowitz. Ott volt egy alacsony, szőke, elképesztően aranyos amerikai hölgy. Beszélgetni kezdtünk, és hirtelen leesett, hogy ő Kathy. Már akkor annyira élveztük a beszélgetést, hogy megfélemlítve éreztem magam. Alan Moore Swamp Thing című képregényéről beszélgettünk, ami akkor mindkettőnknek a kedvence volt, és én akkor már jóban voltam Alan-el. Az a fajta beszélgetés volt, ami nem akarod, hogy véget érjen, szóval bárról, bárra jártunk, mire befejeztük. Barátok voltunk. Nem az a fajta barátság volt, ami egyre szorosabb lesz, ahogy múlik az idő, az a fajta barátság volt, amikor ha találkoztok, összekapcsolódtok. Sok-sok évvel később, amikor találkoztunk és beszélgettünk azt mondta: „Ó édesem, annyira büszke vagyok rád, nagyon jól csinálod!” Azt mondtam: „Hát, én mindig író voltam.” Ő pedig ezt válaszolta: „Amikor találkoztunk azt hittem, hogy valami gruppi vagy.”

Bemutattam őt rengetek embernek képregény körökben, bemutattam Alan Moore-nak is. A következő években a barátságunk mélységesen bizonytalan, és nagyon szórakoztató volt. Én nem vagyok az a fajta, aki összeveszik másokkal, de Kathy-nek hatalmas és szörnyű vitái voltak az emberekkel. Egyszer elmenekült Angliából. New York-ba költözött, és akárhányszor ott jártam, mindig találkoztunk. Aztán visszaköltözött Angliába, és vett egy házat Brighton-ban, és akkoriban nem láttam. Rögtön ezután becsődölt a brit lakáspiac, Kathy pedig visszaköltözött San Francisco-ba, és soha többet nem látták a brighton-i házban. Egy nap felhívott és azt mondta: „Kedvesem, el tudod adni a brighton-i házamat, ugye?”  

Visszaköltözött San Francisco-ba, és rám maradt a feladat, hogy eladjam a házát, amihez nem igazán volt kedvem. Megejtettem néhány telefonhívást, beszéltem emberekkel, és megállapítottam, hogy ez sokkal furcsább és komplikáltabb ennél. Azt hiszem aztán Kathy visszaküldte a ház kulcsait, és mérges volt rám, mert nem tudtam eladni. Egy vagy két évig nem láttam, és nem hallottam róla. Aztán váratlanul feltűnt egy dedikáló estemen San Francisco-ban, és csodálatosan szórakoztunk együtt. Megmentett a legfurcsább dedikáló élményemről, amiben valaha részem volt…

Mitől volt olyan furcsa?
Úgy emlékszem, hogy a bolt tulajdonosa úgy döntött, hogy a dedikálás közepén tart egy 45 perces szünetet. Beterelt minket a raktárba a 15 éves árufeltöltő lánnyal, aki nyilvánvalóan imádta a könyveimet, hogy ismerkedjünk meg. Ez volt a legrosszabb dolog, amit valaki javasolhat egy aláíró körút alatt, és ez volt az a pont, amikor felbukkant Kathy egy motoron, leopárd mintás hajjal, és megmentett. „Oh, édesem!” – mondta. Eltűntünk hátul, és beszélgettünk. Elmondta, hogy milyen jó újra látni engem, és megkérdezte, hogy miért nem tartottam vele a kapcsolatot mostanában. Úgy gondoltam, hogy nem állok neki magyarázkodni, hogy nem én szakítottam meg a kapcsolatot, hanem ő. Ami megtörtént, megtörtént, és bocsánatot kértem.

Ezután tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem 1994-ben felhívott, hogy töltsek vele 10 napot William Burroughs farmján. Nagyon rövid gondolkodás után azt mondtam, nem köszönöm Kathy, nagyon kedves ajánlat, de nem hiszem. Néha felhívott éjszakánként, és mindenféléről beszélt, ami érdekelte. Aztán összejött egy régi barátommal. Egy Charles nevű, angol íróval. Visszaköltözött Angliába, és amikor ott jártam találkoztam vele. Nagyon boldog volt Charlie-val. Aztán mellrákot diagnosztizáltak nála.

Felhívott, amikor kijött a kórházból, teljesen maga alatt volt a melleltávolító műtét miatt, amit ráadásul járóbetegként kapott.

Jézusom.
Eléggé megdöbbentő és szörnyű. Nem is próbálkozott többet az amerikai egészség ügyben. Visszaköltözött Angliába, és úgy döntött legyőzi a betegséget. Mindenkinek azt magyarázta, hogy minden betegsége attól van, hogy egy üveg vizet belejtett a csatornába, és utána megitta. Aztán visszament Amerikába, és szakított Charlie-val. Egy nap kaptam valakitől egy e-mail-t, hogy Kathy egy mexikói kórházban haldoklik.
Azonnal írtam Angliába, és egy Charlie-val közöz barátunk, Igor, válaszolt, hogy nem haldoklik, csak megfázott, San Francisco-ban van, csak szereti a drámát. Úgyhogy visszaírtam, hogy nem haldoklik, csak megfázott, de azt válaszolták, hogy tényleg haldoklik.

Felhívtam a mexikói kórházban. Beszélgettünk egy kicsit. Nagyon gyenge volt, de jó volt vele beszélni. Az a hét nagyon nehéz volt nekem, mert egy író barátom John M. Ford teljesen váratlanul meghalt. Mindenki le volt sújtva, aki ismerte és szerette, mert a halála előtti napon még levelet írt több embernek is. Kathy-vel nem így volt. Mindig hiányzott, de legalább el tudtam tőle búcsúzni. Jó volt így, könnyebb volt elfogadni. Aztán meghalt, méghozzá a 101-es szobában*. Alan Moore ezt mondta: „Nincs olyan helyzet, amit egy nő ne tudna irodalmi utalássá formálni.”


Nem sokat turnézol a Törékeny holmikkal, pedig általában te vagy Neil Gaiman, a Dedikáló Körutak Harcosa.
Most nem turnéztam annyit, mert az Anansi fiúk turnéja közel volt ahhoz, hogy megöljön… Úgy fejeztem be, hogy megígértem magamnak, soha többé nem turnézom. De mostanra egy kicsit lehiggadtam. De pokoli volt. Láthattál Chicago-ban. Dél körül értem Chicago-ba, ledobtam a cuccaimat a hotelban, aztán mentem és aláírtam, aztán 5-6 óra körül megint dedikáltam, ettem egy kis sushit, mentem tovább, felolvastam, válaszoltam a kérdésekre, és dedikáltam hajnali fél 2-ig. Aztán autóba ültem, és visszavittek a hotelba, ami Chicago közepén volt, azt hiszem fél 3 körül. Csak arra a kedves emberre emlékszem, aki hozott nekem enni, mert fájdalmasan éhes voltam, amikor visszaértem a hotelba, mert akkor már 8 órája nem ettem. Ő ugyanaz az ember volt, aki három és fél órával később hozott nekem egy csésze kávét. Bekopogott és mondta, hogy ideje felkelnem, és autóba ülnöm, mert jön a következő állomás.

És így folytattam tovább. Tíz nap után volt az első szabadnapom, aztán mentem Amerikába, aztán Kanadába, aztán Angliába, és így tovább. Nagyon nehéz hónap volt. Inkább egy felolvasó turnét kellett volna csinálnom. A nap végén azt mondtam: „Adok nektek egy hetet. Van egy hetetek, hogy valahogy megoldjátok. Szeretnék valahol egy szabadnapot.” Azt gondoltam, egyszerű lesz, aztán rájöttem, hogy ez két találkozó között volt, amire már elígérkeztem. Szóval elmentem a FantasyCon-ra, aztán két napon is dedikáltam Londonban a Törkény holmikat. Aztán idejöttem, és holnap hét órakor már úton leszek Washington DC-be. Egy csomó ember arra kíváncsi, hogy miért nem mentem a Washington Book Fair-re idén, és mindenkinek el kell magyaráznom, hogy nagyon unalmas lenne, ha minden évben mennék.
Ez az egyike volt azoknak az alkalmaknak, amikor lebontották körülöttem a fesztivált 6 órakor, mire az utolsó néhány ember sorra került. Körülbelül négy órán keresztül dedikáltam, és a Washington Post azt írta, azért csináltam, mert dörzsölt üzletember vagyok.

Komolyan?
Igen, komolyan.

Kértél 5 dollárt autogramonként?
Azt gondolom, hogy egyszerűen csak nagyon furcsa volt. Az ötlet, hogy azért írok alá, mert dörzsőlt üzletember vagyok. Azért dedikálok, mert így udvarias. Az emberek, akik a sorban állnak, messziről jöttek, hogy itt lehessenek. És ha én állnék a sorban, én is ezt a bánásmódot várnám el. De hálistennek még nem voltam ilyen helyzetben.

Azon gondolkodom, hogy ez neked miért lenne jó üzlet. Inkább rossz üzleti lépésnek mondanám, ha ilyen sokáig maradsz.
Nem tudom. Még sehol nem említettek úgy, mint dörzsölt üzletember. Ki kéne vágnom a cikket, és elküldeni apámnak. Látod? Dörzsölt üzletember vagyok. Inkább egy nagyon-nagyon rossz üzletembernek mondanám magam, aki - Douglas Adams*-hez hasonlóan – olyan dolgot csinál, ami sok pénzzel jár, ezért nem igazán számít, ha nincs üzleti érzékem.

Főleg most, hogy filmeket csinálsz.
Ez így elég jó. Mostanra három egymástól független bevételi forrásom van. A tény, hogy a Sandman kötetek még mindig fogynak (Az utolsó kötet 1996-ban jött ki. Lettie), aztán írok regényeket, ami teljesen más dolog, és akkor itt vannak a filmek. Az emberek jönnek, és azt mondják: „Tessék, itt van egy millió dollár”, én meg azt mondom, „Köszönöm szépen, ez nagyon kedves.” Nézed a számokat a csekken és azt mondod: „Most kaptam egy csekket egy millió dollárról.”  Az egyik dolog, ami azt mutatja, hogy nem vagyok dörzsölt üzletember, az az, hogy ugyanolyan izgatott vagyok, ha kapok egy 300 dolláros csekket egy novelláért, és ha kapok egy csekket egy millió dollárról. És ugyanolyan mérges vagyok, ha nem kapom meg a 300 dolláros csekket, mint akkor, ha az egy millió dollárt nem kapom meg.

De ezért van egy asszisztensed, aki egyenesbe hozza ezeket a dolgokat.
Így van. Az ügynököm, azt hiszi, hogy én mindig vidám vagyok, mert általában olyankor szoktam felhívni, amikor megkapom a jogdíjakat olyan országokból, amikről nem is igazán hallottam. Felhívom és azt mondom: „Láttad? Láttad? Kaptam 90 dollárt Horvátországból!”. Ő pedig: „Neil, miért kellett ezt megosztani velem?”

Az ügynököd biztosan szeret téged, mert te aztán mindenféle közegben szeretsz mozogni.
Így van. Nem vagyok sznob, ha műfajokról van szó. Ha valami érdekel, aztán nyilvánvalóan meg is szeretném csinálni. És közben belebotlok olyan emberekbe, akik azt szeretnék, hogy egy dolgot csináljak. A filmes ügynököm jobban szeretné, ha mindig filmeket csinálnék, mondjuk tévéműsorok helyett. Pedig az jó móka, sok ember látja. Érdekes dolog tévéműsoron dolgozni. Szeretek regényeket írni, de megdöbbentően tanácstalan és hálás vagyok, hogy egy olyan univerzumban élek, ahol van egy novellás gyűjteményem, ami regényként lett kiadva. Egy olyan univerzumban élünk, ahol az, hogy azt mondod a kiadónak, hogy „Szeretnéd kiadni a novellás gyűjteményem?”, olyan, mintha azt kérdeznéd, „Nem akarsz befektetni a léghajó üzletbe?”. Nem túl gyakran történik meg.

Amikor nyolc éve kiadták a Tükör és füstöt, nem volt körülötte semmi felhajtás. Megkérdeztem, hogy csináljak-e vele egy turnét, azt mondták: „Ne.”. Miért akarnék turnézni egy novellás kötettel? Aztán meg hihetetlenül tanácstalanok voltak, amikor körbenéztek, és azt látták, hogy még mindig adják el a könyveket. Ma reggel találtam egy példányt a HarperCollins irodájában, és 17. kiadás volt. A Tükör és füst csak jött és győzött. Hirtelen egy olyan univerzumban találtam magam, ahol van egy kiadóm, aki kiadta a novelláskötetem, mint regényt, zavarba ejtően nagy számban. Én a kiadó helyében csak fele akkora példányszámban nyomtam volna ki, aztán még egyszer egy menő borítóval.

Ez egy menő borító, bár egy kicsit aggódtam, hogy túléli-e a repülőutat New York-ba.
Igazából ez a borító keményebb, mint a normál puhatáblás. A régi verzió sokkal gyengébb volt. Most először én terveztem a borítót. A szerkesztőmmel Jennifer-el raktuk össze a design-t. A hátlapon lévő szívet az orvosom színezte. Voltak szívek, amik ki voltak színezve, és nem tetszettek, és voltak szívek fekete-fehérben, amik viszont tetszettek. Szóval odaadtam a háziorvosomnak, és megkérdeztem: „Nem szeretnéd ezt kiszínezni nekem?”, ő pedig azt mondta, dehogynem. Kiszínezte, vörösre, és kékre, aztán megmutatta nekünk, és pedig elküldtem a HarperCollins-nak.
A borító végül aranyosabb és megnyugtatóbb lett, mint reméltem.

*Kathy Acker: Amerikai posztmodern író, drámaíró, punk-költő, radikális feminista. Neil a Sandman című képregényében róla mintázta Delírium karakterét.
*101-es szoba: George Orwell 1984 című regényében, a Szeretet Minisztériumban, a politikai foglyokat a 101-es szobába viszik, ahol mindenkire a legnagyobb félelme vár.
*Douglas Adams: A Galaxis útikalauz stopposoknak trilógia /öt részben/ írója, Neil egy életrajzi könyvet is írt róla, és a könyv keletkezéséről, háttértörténetéről.
 

(Folytatása következik :) Lettie)